A reformáció szellemi irányzatai Hollandiában a XVII. sz. végén


 
  Hollandiában ebben az időben a merev protestáns ortodoxia falait már több oldalról is támadták.
Egyik ilyen irányzat a kartéziánizmus. Renatus Descartes -nak, a felvilágosodás egyik legnagyobb alakjának egyik alapgondolata, hogy a tekintély elvének elvetésével és minden dolog megkérdőjelezésével ismerhetjük csak meg a világot. Bár ez a gondolat nagyon világias, és a természettudományok kialakulásában volt a legnagyobb szerepe, az akkori teológiai gondolkodásra is nagy hatással volt. Ez a bölcseleti módszer teológiai értelemben nem tagadja a Biblia megismerhetőségét és Istentől való ihletettségét, hanem azt tanítja, hogy a Bibliában leírtak igazsága a gondolkodás segítségével belátható. Az ortodoxia akkori vezére Voetius Gisbert (1588-1676), utrechti tanár azonban - aki sok más tudóssal együtt szintén beírta nevét Apáti albumába - minden erejét megfeszítette, hogy meggátolja az új irány elterjedését. Ennek eredményeképpen 1656-ban megtiltották ezen eszmék teológiára való alkalmazását. Pedig valójában Descartes követői, a kartéziánusok nem annyira a dogmákat, hitbeli tanokat támadták meg, mint inkább a kétkedésükkel olyan eszméket terjesztettek el, melyek komoly aggodalmat okoztak a buzgó ortodoxoknak. Az ortodoxia felől nézve minden kartéziánus előbb-utóbb olyan kérdésekbe botlott, amelyekre csak az ortodoxiával ellentétes választ tudtak adni. Valóban, sok kartéziánus Descartes bölcseleti módszerének alkalmazásával szélsőséges következtetésekre jutott. Például egyikük, Roél Sándor ( t i 718), franekeri és utrechti tanár tagadta, hogy beszámítható lenne az eredendő bűn, és hogy a Fiút öröktől fogva nemzette az Atya. Egy másik kartéziánus, Becker Boldizsár ( ti698) pedig megkérdőjelezte az ördög és a gonosz szellemek működését a világban. Az ilyen tanokat aztán eretnekségnek nyilvánította az ortodoxia s Descartes összes követőjét elítélte, bár tanaik elterjedését nem tudta megakadályozni.

Egy másik irányzat, amelyet az ortodoxia hívei erősen támadtak, C o cceju s János (1603-1669) nevéhez fűződik. O fejtette ki a szövetség teológiai alapjait, amelynek lényege, hogy a kijelentés történeti fejlődését ajánlotta a hittani vizsgálódás és rendszer útmutatójául. Nem az Isten fogalmának szabatos megfogalmazására törekedett, hanem az Isten és ember közötti viszonyra s annak feltételeire igyekezett rámutatni. Az írásmagyarázattal kapcsolatban pedig azt vallotta, hogy az egyes részeket összefüggésrendszerükben kell megvizsgálni, és nem szabad kiragadni részeket abból a célból, hogy hittételeket támasszunk velük alá.

A fent leírt mindkét irányzat nagy hatással volt Apátira. Ez látszik tudományos tevékenységéből, melynek gyümölcsei hollandiai tartózkodásának idejére esnek. Teológiai müvein Coccejus hatása érezhető. Descartes hatása elsősorban terminológiai, aztán metodikai, végül karakterológiai-etikai természetű, mint filozófiai műveiből kitűnik. Éppen ezen írásai miatt vannak olyanok, akik őt tartják a legnagyobb magyar kartéziánusnak.

Intellektuális vonatkozásban Descartes, érzelmi dolgokban viszont Poiret áll Apátihoz a legközelebb. Poiret (1646-1719) a modem európai szentimentalizmus és a modem európai lélektan képviselője. Ő a tiszta, autonóm szeretet és az érdek nélküli hit gyakorlati teológiáját tanította. Valószínűleg az ő nyomán írja fő művében, a Vita Triumphans -bán Apáti: "Ez a [Isten felé irányuló] szeretet maga is szenvedély, de mind között a legszentebb. Mihelyt szabadságunk rábízta magát Istenre, képesek vagyunk megszabadítani magunkat a többi szenvedélytől, helyreigazítani lelkünk fogyatkozásait, sőt a betegség minden keserűségét s életünk bosszúságait elviselni."

A fent említett három személyen kívül Apáti gondolkodására még Ames Vilmos (1576-1633), latinos nevén Amesius volt nagy hatással. Amesius fő törekvése a bibliai és a kálvini erkölcsi elvek megfogalmazása és gyakorlati megvalósítása volt.

Apáti ezeken kívül élénken érdeklődött minden megtűrt, vagy törvényen kívül helyezett szektárius mozgalom, eretnekség iránt. Tanárai között említi a szocinianiz- mussal vádolt Louis de WOLZOGEN-t (11692), az utrechti vallon közösség világfias papját. Mindjárt kezdetben érdekes kalandja akad egy vándorfilozófussal, aki Mercurius Theophilus Cosmopolitának nevezi magát, beszél görögül, latinul, franciául, angolul, németül, lengyelül, hollandul és hisz a lélekvándorlásban. Valószínűleg ő is azok közé a rajongó vándorok közé tartozott, akik ebben az időben elárasztják Hollandiát. Apáti két ízben találkozik és vitatkozik vele: 1686-ban Hágában, s 1687- ben Gröningenben. Ezenkívül érdeklődik más misztikus területek, például a kabba- lisztikus irodalom iránt is.

A teológiai és a filozófiai tanulmányokon kívül még orvostudományi előadásokat is hallgatott Apáti a kor elismert orvostudósaitól, többek között Poot Ábrahámtól és Vállán Jakabtól.